Ha az öregedés egy
Netflix-sorozat lenne
A második évadtól kezd csak igazán szórakoztató lenni
Tudod, milyen az, amikor belenézel egy sorozatba, és az első évad tiszta szenvedés? Már túl sok részt láttál ahhoz, hogy abbahagyd, de magadnak sem mered bevallani, hogy ez most egyáltalán nem az, amit vártál.
És aztán – amikor már feladnád az egészet – jön a második évad. Mint a lassú folyású skandináv filmekben, ahol nem történik semmi extra, nincs túltolt dráma, csak a valódi élet. És meglepő módon pont ettől lesz annyira jó.
Ahogy bonyolódik a történet, egyre inkább érzed, hogy ez rólad is szól. Van egy jelenet, amikor a főszereplő ül a kávézóban, és akaratlanul is hallja, ahogy két húszas csaj az anyukájukról beszél. Az egyiknek most lett ötven az anyja, és úgy adják elő, mintha ez valami halálos diagnózis lenne.
A főszereplő először csak hallgatja őket és rájön, hogy pont annyi idős, mint az a ‘szegény öreg’ anya a beszélgetésben. És ekkor – tiszta pánikból – csinál egy szelfit. Nem ezekkel a mostani filterekkel, amiktől úgy nézel ki, mint egy anime karakter, hanem egy szimplát. Még a szemüvegét se veszi le. És elküldi egy pasinak, aki már rég tetszik neki. Az első férfi hosszú idő után, aki nem csak jóképű, de még normális is – legalábbis annak tűnik az beszélgetések alapján.
És akkor jön az a bizonyos ‘korrekt’. Ennyi. Egy szó. Se emoji, se felkiáltójel.
Az érzelmi hullámvasút kezdete
Ahogy a főszereplő bámulja a telefonját, az arcán először értetlenség – ez most mi? Aztán jön a csalódottság – basszus, ez tényleg csak ennyi?
És pont ekkor kezd a sorozat – meg talán a saját életed is – érdekessé válni. A különbség csak annyi, hogy a való életben nincs forgatókönyvíró, aki szépen ívelné a karakterfejlődésedet.
A csavar pedig az, hogy valójában én vagyok az, aki egy ‘korrekt’ után most itt ülök, és megírom ezt a sztorit, hátha más is rájön, hogy ha nem azt a választ kapod, amit szerettél volna, attól még lehet ez a válasz is korrekt.
A reklámok üzenete: Tökéletesítsd magad!
Persze, attól még nem lesz kevesebb a hülyeség a világban, hogy tudod, ez nem egy sorozat. A reklámok továbbra is azt fogják sulykolni, hogy forgasd vissza az időt!
Ne hagyd, hogy az öregedés látszódjon! Mintha a ráncok valami betegség tünetei lennének, amit mindenáron el kell tüntetni. Ez az üzenet nemcsak manipulatív, hanem teljesen irreális is.
Nem, a ráncaid nem fognak eltűnni egy krémtől, és nem, attól még nem leszel boldogabb, hogy kevésbé ‘látszol öregnek.’ (Bár a botoxon azért néha elgondolkozom, de ez most maradjon köztünk.)
A másik kedvencem azok a reklámok, amiket most már célzottan az én korosztályomnak szánnak: ‘Most van itt az ideje, hogy végre önmagadra figyelj!’
Hát persze. Ez az irány egy kicsit sunyibb, mert látszólag rólad szól, közben meg ugyanúgy arról, hogy nem vagy elég jó így. Azt próbálják eladni, hogy az 50-es éveid a ‘második esély’ az önmegvalósításra: vegyél egy új autót, menj egzotikus utazásokra, vagy próbálj ki valami extrém sportot, mert ‘megérdemled.’ De csak akkor, ha előtte megvetted az összes fiatalító terméket, és elég jól nézel ki közben a fotókon, amiket majd posztolhatsz.
A hétköznapok felszabadító igazsága
Közben meg ott állsz a bolti tükör előtt egy ruhával, amibe beleszerettél és ami egyáltalán nem úgy áll, mint ahogy elképzelted. De már nem borul el az agyad tőle. Nem azért, mert hirtelen megtanultad szeretni magad, hanem mert rájössz: ez senkit nem érdekel annyira, mint amennyire te azt gondolod.
És tudod, mi a legjobb? Hogy ez a kegyetlen igazság brutál felszabadító tud lenni.
Mert tudod, mi történik?
Az élet szépen lassan körülnövi ezeket a dolgokat. A gyerekeid felnőttek, és végre tényleg van időd nyugodtan meginni egy kávét. Nem azért, mert új kávégépet vettél, hanem mert most már tényleg van időd élvezni.
Ott van a kerted, ahol a paradicsom nem Instagram-kompatibilis, de legalább megterem. Ott a kutyád, aki nem érti, miért nem vagy állandóan otthon, de azért mindig megörül, amikor megérkezel.
A kapcsolatok és célok átalakulása
Ahogy öregszünk, állítólag egyre inkább az érzelmileg jelentős kapcsolatokra és célokra fókuszálunk. Legalábbis Laura Carstensen, a Stanford Egyetem kutatója ezt mondja, és hát akkor biztosan így van, ha a tudomány ezt mondja. Az már más kérdés, hogy egy 50-es nőnél ezek a „jelentős kapcsolatok” és „célok” néha egészen más formát öltenek, mint amit a tudomány talán elképzelt.
Mert mi lehet jelentős kapcsolat?
Az a barátnő, akivel jogázni jársz, hogy ne a derékfájásról szóljon a reggel? A macska (ezt eddig be sem mertem vallani, hogy az is van), mert úgy döntött, hogy a te párnád sokkal jobb, mint az övé? Vagy az a paradicsom, amit a kertben nevelsz, és amire legalább rá tudod fogni, hogy valamit teremtesz ebben az életben. És ezek tényleg azok a kapcsolatok, amik számítanak, mert nem várnak el tőled semmit.
És mi a cél?
Az, hogy végre találj egy kényelmes nadrágot, ami nem vág be sehol? Vagy hogy jogázni jársz, és azt hazudod magadnak, hogy „a lelki békédért csinálod,” miközben igazából csak nem akarod, hogy megmerevedjenek az ízületeid. Ezek is célok, nem?
De talán pont ez a lényeg. Hogy a célok és kapcsolatok már nem a nagy álmokról szólnak, hanem arról, hogy a hétköznapok élhetőbbek legyenek. És ez nem feltétlenül kevés – ez az, amit tényleg biztosan meg lehet élni.
„Britt tudósok” azt is kikutatták, hogy az agyunk egyre jobb lesz az érzelmi szabályozásban. Kevésbé rágódunk a negatív dolgokon, és könnyebben koncentrálunk arra, ami jó.
Csak az a kérdés, hogy ez tényleg így működik-e, vagy csak arról van szó, hogy már rohadtul nincs kedvünk foglalkozni a hülyeségekkel. Mert legyünk őszinték: ha valami negyven éven keresztül idegesített, ötven felett már egyszerűen nem éri meg a drámát.
Az érzelmi szabályozás fejlődése
Az érzelmi szabályozás fejlődése azt is jelenti, hogy könnyebben elengedjük a dolgokat. Mindenki erről beszél, meg hogy ‘engedd el.’ De hogy a fenébe kellene elengedni? Erre már senki nem ad választ.
Szóval, ha engem kérdezel, nem elengedni kell, hanem csak egyszerűen másképp nézni a dolgokra. Például már nem megyek édességboltba, mert tudom, hogy úgysem tudnék lelkiismeret-furdalás nélkül venni valamit.
Nem azért, mert most már annyira egészségtudatos vagyok, hanem mert felesleges belső drámát generálni. Az agyad egy ponton átáll ‘energiahatékony üzemmódra,’ a pszichológusok ezt valószínűleg ‘életkorral járó bölcsességnek’ hívnák. Én csak azt mondom, hogy egyszerűen nincs ingerem már sz*rságokkal foglalkozni.
Az élet bölcsessége és iróniája
És mi az, amire koncentrálsz? Azokra a dolgokra, amik tényleg jó érzéssel töltenek el: a reggeli csend, a kutyád, aki melletted liheg. Adtál neki egy After 8 csokit, mert ő is öreg, és nem szépítem, büdös a szája, és nem érzed magad emiatt felelőtlennek. Az agyad tényleg tudja, mikor kell levenni a lábát a gázról.
A tudomány ezt most nagy bölcsen kutatja, én meg tudom, hogy aki ezt olvassa és megsajnál, hogy biztosan azért ilyen fanyar szegény, mert csak egy kutya meg egy After 8 jelenti az örömöt… az nem tudja, hogy a fanyar íz néha többet ér, mint az összes édes hazugság.
Ez a mai világ tényleg elég furcsa. Mindent telepakolunk célokkal meg kihívásokkal, de valójában ki tudja, hogy ami ma fontosnak tűnik, holnap is az lesz-e? Őszintén szólva, néha úgy érzem, hogy amit ma energiával töltök meg, lehet, hogy holnap már nem is érdekel. De aztán mindig arra jutok, hogy persze, hogy megéri – csak nem feltétlenül úgy, ahogy eredetileg elképzeltem.
Biztos vannak nők, akik sokkal jobban tolják ezt az egészet. Akik reggelente önbizalommal teli ébrednek, pontosan tudják, mit akarnak, és lazán átlépnek azokon a dolgokon, amik nekem heteken át motoszkálnak a fejemben. Hát, én nem ezek közé tartozom. Nekem ez az egész döcögős.
És néha, amikor úgy érzem, hogy mások szerint (meg néha szerintem is) már rég máshol kéne tartanom, eszembe jut az a bizonyos ‘korrekt‘.
Hogy talán pont az a lényeg, hogy nem kell minden életnek többnek lennie.